Gyógyír túravitorlázó-depresszió ellen
2020.03.18. 11:46
A vitorlázás nem menekülés a valóságtól. A vitorlázás maga a valóság.
Az esetük nem volt egyedi. Négy év kemény munka után bocsátották vízre óceánra méretezett trimaránjukat Minneapolisban, a Mississippi hajózási útvonalának felső végénél. Hat és fél hónap alatt leereszkedtek vele a folyón, áthajóztak az öblön, egyenesen Floridába, hogy ott végezzék el az utolsó simításokat, majd végre vitorlát bontsanak a Bahamák, a Kis-Antillák és Dél-Amerika felé. Csakhogy a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogyan tervezték. Ugyanis kevesebb mint hat hét alatt megjárták az utat, újra kikötöttek Floridában, és elkezdtek vevőt keresni a hajójukra.
– Vegyes érzéseink voltak – írták az otthoni városi újságnak. – Mindannyiunknak megvolt a nagy álmunk: a hely, ahová el szerettünk volna jutni, valami, amit meg szerettünk volna tenni. Elég szerencsétlenül éreztük magunkat, hogy a tervezett „egyéves télakolásunk” nyolchónaposra sorvadt. Így kimondva nem igazán hangzik úgy, mintha megérte volna a négyévnyi munkánk. De a legtöbbünk számára pont annyi volt ez, amennyit kibírtunk: szünidő-túladagolást kaptunk. Lehet, hogy mégsem vagyunk annyira szabad szellemek, amennyire hittük: minden új sziget kicsit kevesebbet adott, mint az előző. És a gondolataink hazahúztak.
Cseréljük a kiindulási pontot Sacramentóra, Cincinattire vagy bármelyik városra a sok ezerből, ahol partraszakadtak és munkahelyükhöz láncoltak arról álmodoznak, hogy egyszer körbevitorlázzák a világot! Adjunk hozzá ezernyi párt, akik éveken át kuporgatnak, hogy vízparti hétvégéiket a tengeren eltöltött nyugdíjas évekre válthassák, hat hónappal később pedig eladják a hajójukat! Változtassuk meg a hajó stílusát és méretét, vagy a résztvevők életkorát és hátterét! Végeredményként biztosan megkapjuk a hajóskörökben újra és újra hallott történetet – egy élet romantikus álmát, amelyet semmivé tett az a lélektani csapás, amely több vitorlázó pályáját törte ketté, mint bármilyen más ok: a túravitorlázó-depresszió.
– Nem tudom, igazából mit is kerestünk – meséli egy nő a Virgin-szigeteki St. Thomas egyik kikötőjében, miután férjével úgy döntöttek, eladják a hajójukat és hazamennek. – De bármi is volt az, mi nem találtuk meg hajózás közben. Azt hittük, olyan lesz, mint valami álom… Persze voltak csodás pillanataink is, de leginkább csak kőkemény munka volt és kínlódás – jóval több, mintha otthon maradtunk volna.
– Azon kaptuk magunkat, hogy folyton egymás idegeire megyünk – halljuk egy férjtől. – Beleragadtunk ebbe az állapotba. Nem jöttünk rá, hogy ahhoz, hogy örüljünk a másik társaságának, kell a külön töltött idő is. Évekig csak hétvégente és rövid nyaralások alatt vitorláztunk, de egy fedélzeten élni nem ugyanaz.
A túravitorlázó-depresszió tünetei egyénenként különböznek, de a legtöbb esetben közös a normális körülmények között beszédes ember hosszú némasága, valamint az ellenállhatatlan szomorúság érzése. Elsőre úgy tűnik, nincs különös oka, ám végiggondolva mégis rengeteg van. Többek között az, hogy:
Minden tönkremegy ezen a hajón. Minden elcsesződik. Persze a veszteség tulajdonképpen egészen normális, de most nincs idő vagy szerszám komolyabb javításra, a kikötői szakmunka és rezsiköltség pedig egyszerűen kifizethetetlen. Így minden egyes meghibásodás – a bedöglött pumpa, a meglazult kardántengely, a beragadó csörlő – katasztrófának tűnik, és a kormánynál töltött hosszú órák alatt, amíg a probléma megoldatlan marad, gondolatban csak egyre súlyosbodik.
Fogy a pénz. A legtöbb nagy szupermarket túl messze van gyalog. A kikötői boltok mindent túláraznak. A pénz soha nem elég, de ez a tény, amely egykor csupán feladatot jelentett, most kétségbeesés forrása. A komoly hajósember mindig pénzhez tud jutni így vagy úgy, általában rövidtávú vízparti munkával, amelyet különösebb neheztelés nélkül végez el. A hajója ugyanis okot ad, amiért dolgozhat. De ha maga a hajó jelenti a nehézséget, akkor nincs miért.
Az emberek itt barátságtalanabbak, mint odahaza. Odahaza az emberek valahogy barátságosabbnak tűntek. A vitorlázódepresszió azonban morcossá és gondterheltté teszi a hajósember ábrázatát. Ettől pedig mindenki igyekszik kellő távolságot tartani.
Mindez persze csak menekülés a valóságtól. A helyzet az, hogy sohasem tudatosítjuk, milyen jó is az a barátságos, kilenctől ötig tartó irodai munka. Felértékelődnek az apróságok: amikor minden reggel mindenki köszön, vagy amikor a főnök megáll, hogy megkérdje a véleményünket, mert tényleg kíváncsi rá. Találkozás régi cimborákkal, ismerős szomszédokkal, jól ismert utcák, ahol az egész életünket eltöltöttük. Ki akarna ebből elmenekülni? Lehet, hogy a hajózás végeredményképp megtanít értékelni a való világot, amelyet egyébként terhesnek látunk.
Ez az utóbbi tünet – a „visszajutni a valóságba” vágya – a túravitorlázó-depresszió esetében szinte mindig megjelenik, és úgy tűnik, mintha itt lenne a kutya elásva. Ha azonban valaki csak egy kicsit is túljut ezen a ponton, akkor elkezdi meglátni és megérteni a baj mélyebb okát.
Először is azt a kérdést kell feltenni, hogy azok, akik ezt a tünetet tapasztalják, mégis honnan vették, hogy a túravitorlázás menekülést jelent a valóságból? Ki mondta ezt nekik? Mégis, hogyan képzelték? A természettudósok és a filozófusok egész életüket a valóság természetén morfondírozva töltik, a túravitorlázó-depresszióban szenvedők azonban e kifejezést szabadon használják, mintha mindenki ugyanazt értené a valóság alatt, mint ők.
Legfeljebb arra juthatunk, a valóság számukra azt a napi életmódot jelenti, amelyet azelőtt követtek, hogy vízre szálltak volna. A túravitorlázáson kívüli kultúrákban az emberek többségének jövedelmező munkája van valamilyen stabil gazdasági hálózatban, és a társadalmi normákat, erkölcsöket követik. Más szóval: a csorda tagjaként élnek.
Nem nehéz megtalálni ebben az illogikus gondolkodást. A ház-autó-munka tengelyein létező élet annak kilenctől ötig tartó rutinjával a földgolyó lakossága csupán töredékének jelent hétköznapi tapasztalatot, és nekik is csak nagyjából az utóbbi száz évben vált azzá. Magyarán, ha azt állítjuk, hogy ez a valóság, akkor felmerül a kérdés: vajon a jelen évszázadunkat megelőző évmilliók talán mind valótlanok voltak?
A valóság alternatív – és az előbb felvázoltnál jobb – meghatározása a valóság egyes elemeit megnevezve ragadható meg. Levegő, napfény, szél, víz, hullámzás, a felhők vihar előtti mintázata. Ezek a huszadik századi irodai rutinnal szemben itt voltak már jóval azelőtt, hogy az élet megjelent e planétán, és itt lesznek azután is, hogy az irodai rutin a múlt ködébe vész. E jelenségeket minden ember érti, nem csak a magasan fejlettnek nevezett társadalom kicsiny szegmense. Pusztán logikai alapon végiggondolva e tapasztalatok sokkal valóságosabbak, mint a modern civilizáció kimondottan átmeneti életstílusa, amelyhez a túravitorlázó-depresszióval élők vissza szeretnének térni.
Ha pedig ez így van, akkor ebből az következik, hogy azoknak, akik a vitorlázást a valóságból menekülésnek látják, a vitorlázással és a valósággal kapcsolatos fogalomértésük is teljes mértékben fordított. A vitorlázás ugyanis nem menekülés, hanem visszatérés, szembenézés a valósággal, amelytől maga a modern civilizáció jelent menekülést. Évszázadokon át az ember annak a glóbusznak a valóságától szenvedett, amely túl sötét, túl forró vagy túl hideg volt a kényelméhez. Ettől menekülve összetett világítási, fűtési és légkondicionálási rendszereket talált fel. A vitorlázás mindezek elutasítása, visszatérés a sötét, a hőség és a hideg egykori valóságához. A modern civilizáció feltalálta a rádiót, a tévét, a mozit, az éjszakai szórakozóhelyet és a gépesített szórakoztatás széles tárházát, hogy azzal csiklandozza az érzékelésünket, és segítsen elmenekülnünk a föld, a nap, a szél és a csillagok nyilvánvaló unalmából. A vitorlázás visszatérés az ősi valóságokhoz.
Sokuk számára a túravitorlázó-depresszió valódi kiváltó oka az, hogy úgy gondoltak a vitorlázásra, mint a stimuláció civilizáltabb formájára – pont, mint a mozi vagy a képernyősportolás, és valamiképpen úgy érezték, a hajójuknak kötelessége lett volna izgalmi állapotban tartani és szórakoztatni őket. De egyetlen hajó sem lehet a szórakoztatás végtelen forrása, és ezt nem is várhatjuk el.
Jópár elvárás a hétvégi vitorlázásból eredhet, amelynek élményfoka jelentősen eltér a fedélzeten élők hajózásáétól. A hétvégi vitorlázásban ritkán jelentkezik a depresszió, mert gyakran megkönnyebbülést jelent a monoton munkahét után. A hétvégi vitorlázó is ugyanúgy megtapasztalja a depressziót, mint a fedélzeten élő, csak ő mindezt otthon vagy a munkahelyén teszi, és arra a depresszió okaként gondol. Amikor nyugdíjba vonul és áttér a túravitorlázó életformába, továbbra is hibásan gondolkodik: úgy véli, az élet most majd olyan lesz, mint azok a nyári hétvégék, csak ezúttal szépen sorba fűzve. És természetesen téved.
A depresszió érzetét nem lehet elkerülni, az ugyanis a kellemes ingerek hiányából fakad. Elkerülhetetlen, mert minél több és kellemesebb ingert kapunk, annál erősebb ingerre van szükségünk legközelebb. Ha például hétfőn váratlan pénzajándékot kapunk, fellelkesülünk. Ha ugyanaz az ajándék megismétlődik kedden, ismét örülünk, de kicsit kevésbé, mivel az a hétfői tapasztalatunk ismétlődése. Szerdán a lelkesedésünk kissé még alacsonyabb szintű lesz, a csökkenés pedig csütörtökön és pénteken tovább folytatódik. Szombatra egészen hozzászokunk az ajándékhoz, és magától értetődőnek tekintjük azt. Ha vasárnap nem kapunk ajándékot, hirtelen depresszióba esünk – az elvárásaink ugyanis a hét folyamán megnőttek.
Ugyanez a helyzet a túravitorlázással is. Nap mint nap gyönyörű naplementéket látunk a lágy óceáni szellőben hajladozó kókuszpálmákkal, megannyi egzotikus holdfényes trópusi éjszakát tele leánder és frangipáni virágok illatával, és hozzászokunk, már nem lelkesít. Elhatalmasodik rajtunk a túravitorlázó-depresszió. Ez az a pillanat, amikor a hajót eladjuk, és darabokra törnek túravitorlázó álmaink. Egy időre persze meghosszabbíthatjuk az élményt egyre újabb és izgalmasabb célokat keresve, de előbb-utóbb a depresszió mechanizmusa utolér, és minél hosszasabban igyekeztünk elkerülni, annál keményebben beüt.
Ebből az következik, hogy a túravitorlázó-depresszió elkerülésének a legjobb módja, ha nem menekülünk előle. Szembe kell néznünk vele, bele kell ereszkednünk, egyszerűen szomorkásnak lennünk, és élveznünk a szomorkásságot, amíg csak tart. Biztosak lehetünk benne, hogy a mechanizmus, ami elkerülhetetlenné teszi a depressziót, az a bekövetkező derűt és vidámságot is elkerülhetetlenné teszi. Minden egyes nap, amit levertségben töltünk, hozzászoktat az érzéshez, mindaddig, amíg idővel elkerülhetetlen lesz a hangulatunk javulása. A depresszióban töltött napok olyanok, mint a bankba tett pénz: kontrasztjukkal lehetőséget teremtenek az emelkedett napokat meglátnunk és értékelnünk. Ahogyan nincsen hegy völgy nélkül, úgy nem lehetünk vidámak levertség nélkül. Összetett felívelések és lejtmenetek nélkül a létezés csupán valamiféle hosszú, unalmas fennsík lenne.
Amikor a depressziót képesek vagyunk az életünk elkerülhetetlen részének látni, akkor lehetségessé válik azt kevesebb idegenkedéssel tanulmányoznunk, és felfedeznünk, mennyi figyelmen kívül hagyott lehetőség rejtőzik benne.
Először is a depresszió sokkal érzékenyebbé tesz a környezetünk finomságait meglátnunk. Egy mindentől távoli horgonyzóhelyen a vadkacsa hápogása párzási időszakban csupán a vadkacsa hápogása. De ha levertek, beszűkültek vagyunk, akkor ez a különös, magányos hang hirtelen az üres tér, a víz és az égbolt tudatos megtapasztalásának ellenállhatatlan hullámaként ér el hozzánk. Különösen hangzik, de a legboldogabb emlékeim némelyike olyan időkből származik, amikor levert voltam. Lassú, monoton, szürke napok a kormánynál a nedves, csontig hatoló szélben hajózva. Vagy háromnapos dögnyugalom, amikor hőség, unalom, frusztráció gyötör. Nappalok, amikor semmi sem tűnik rendjén valónak. Éjjelek, amikor csak a közelgő katasztrófára gondol az ember. Ezekre mind „erényes napokként” gondolok, még ha ez furcsán hangzik is.
Az erény fogalmának használata gyermekkorom olvasmányaiból ered, régi idők vitorlás hajóiról, fiatalemberekről, akiket azért küldtek a tengerre, hogy férfiasságot és erényességet tanuljanak. Emlékszem, szkeptikusan álltam ehhez. – Miképpen szülhet erényt monoton átkelés egy darab vízen? – tűnődtem. Arra gondoltam, néhány komisz vihar eredményesebben halálra ijesztheti a fiatalembereket, ezáltal erkölcsössé, férfiassá, erényessé és az életet értékelővé teheti őket egész életükre. Mindez azonban eléggé kétes gondolatmenetnek tűnt. Ijesztgetésre voltak olcsóbb és gyorsabb módszerek.
Ma azonban, saját hajóval és egy ideje a tengert járva kezdem másképpen látni az erényesség tanulását. Egyik napról a másikra, egyik hétről a másikra ott a tenger, a nap, a szél és az égbolt, – mindezzel pedig a hajósembernek meg kell tanulnia boldogulnia. Fogni kell a kormányt, állítani a vitorlát, felismerni a csillagokat, megfejteni a jelentésüket, aludni, főzni, enni, megjavítani azt, ami tönkremegy, és mindezt tenni viharos időben éppen úgy, mint szélcsendben, leverten vagy felajzottan, mert egyszerűen nincs más választás. Az ember ezt megszokja, átalakul a viselkedése, és bizonyos mértékben az értékrendje is. A régi felszerelés, ami gond nélkül kibírt egy-két vihart jó eséllyel értékesebbé válik mint újkorában, mert most már tudom, hogy bízhatok benne. Ugyanez igaz a hajóstársakra, végül pedig saját magunkra is. Az „elsőre jó” tapasztalata kevesebbet ér, mint valaha, és a valódi erény – amely abból a képességből fakad, hogy képes vagyok elválasztani azt, ami szimplán jól néz ki attól, ami tartós, továbbá mindezeknek a tulajdonságoknak az elsajátításából – megerősödik.
Az egész mögött azonban az erénynek egy még mélyebb tanítása sejlik fel, amely az önfelfedezés lassú folyamatából formálódik azt követően, hogy az ember a veszély és a depresszió több hullámán átesett, és már nem sokat törődik azzal.
Az önfelfedezés éppen annyira kiszámíthatatlan fogalom a filozófus számára, mint a valóság, de amikor a kormánynál, a szárazföldtől távol töltött hosszú óceáni órák során, és különösen a felhős éjszakák alatt kivonjuk ebből a civilizáció ingereit, akkor minden túravitorlázó tudja, hogy ami bekövetkezik, az nem a teljes üresség estje.
Ami eljön, az a gondolatoknak az éjszaka üressége által előidézett szabad áramlása. Fölbukkannak benne az előző nap eseményei, akármilyen csekélykék is voltak. Egy időre elgondolkodtatnak, majd elhalnak, hogy később újra visszatérjenek, kissé talán kevésbé követelőzően, majd egy újabb alkalommal talán még haloványabban, míg végül teljes mértékben elhalnak, és soha nem jönnek elő. Azután előkerülnek régebbi emlékek, egy héttel, hónappal vagy évvel korábbról, azokon kezdünk el gondolkodni, és néha kapcsolatot találunk az új megértéseinkkel. A korábban rejtélyesnek tűnő probléma gyorsan magától értetődővé lesz. Új elképzelések születnek a semmiből, mert a gondolat merev mintázatait, amelyek gátolták létrejöttüket, immár meggyengítette az üresség és a depresszió. Azután idővel ezek az új gondolatok is megkopnak, és az üres éjszaka még mélyebbre kotor a tudattalanba, hogy kiásson, meglazítson és előhozzon olyan régi gondolatokat, amelyeket évekkel ezelőtt elnyomtunk. Régi igazságtalanságok, amelyeket le kellett nyelnünk, régi arcok, amelyek tovatűntek, a személyes kétség, bűntudat, gyűlölet és félelem ezeréves érzései hirtelen kiszabadulnak és ott állnak előttünk. Mindezzel újra és újra szembe kell néznünk, – mindaddig, amíg e gondolatok el nem halnak. A szelf, amit felfedezünk, sok szempontból olyan személy, akiről nem szeretnénk, hogy barátaink tudomást szerezzenek, akit évek óta széles ívben elkerültünk: tele hiúsággal, gyávasággal, unalommal, önsajnálattal, lustasággal, vádaskodással, gyengeséggel, amikor erősnek kellett volna lennie, agresszivitással, amikor szelídség kellett volna, olyan, aki bármit elkövetne, hogy ne tudja mindezt saját magáról – ugyanaz a fickó, aki túravitorlázó-depresszióval küzdött mindeközben. E nap mint nap, hétről hétre ismétlődő szembenézés talán a legértékesebb tanulás az erényről.
Ha elég időt adunk, az óceán maga lesz a legnagyszerűbb szövetségesünk, aki segít megküzdeni ezzel a személlyel. Az üres óceán felszínén élve, azt néha hatalmasnak és veszedelmesnek, máskor nyugodtnak és unalmasnak, de minden egyes nap és héten, minden kiterjedésében azt végtelennek látva elkezd áttörni saját magunk egy bizonyos megértése, amelyet visszatükröz a tenger, vagy amely talán abból ered.
E megértés pedig nem más, mint az, hogy akár unottak vagyunk, akár izgatottak, levertek vagy felajzottak, sikeresek vagy sikertelenek, akár élők vagyunk vagy halottak, mindennek abszolút semmiféle következménye nincs. Ezt ismétli nekünk a tenger minden egyes hullámcsapásával. És amikor elfogadjuk saját magunk e megértését, egyetértünk vele, és ezzel együtt továbbmegyünk, akkor érkezik el az erény és az önismeret teljessége. És esetenként ezt az elérkezést jókedvű nevetés kíséri. A tenger régi valósága végső soron megfelelő perspektívába helyezi a túravitorlázó-depressziót.
(Körösvölgyi Zoltán fordítása, 2020)
A szerző, Robert M. Pirsig (1928–2017) amerikai író és filozófus, megrögzött motorkerékpáros, majd tengeri vitorlázó volt, akit A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete (1974/1989) és a Lila: Vizsgálódás az erkölcsről (1991/2007) című könyveiről ismerhetünk. Ez az írása eredetileg az Esquire magazin 1977 májusi számában jelent meg.
fotók: lahowind.com; asa.com; sailboat-cruising.com; simplesail.com; variety.com; sailingmagazine.net; checkyeti.com; travelgnu.com; grenadabluewatersailing.com; nakedsailor.blog
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.