Ian Walker - 1 ember és 40 év, 10 pontban
2019.11.04. 14:09
Kezdetben Mirror dingiben szerzett bajnoki címeket (hatot sikerült, meg sokkal később még egyet), gyűjtött két olimpiai érmet, majd csapatával megnyerte a Volvo Ocean Race 2014-15-ös kiírását. Ami jelen cikkünk szempontjából ennél is fontosabb, hogy napjainkban a RYA (Royal Yachting Association - Brit Vitorlás Szövetség) versenyzésért felelős igazgatója. Az alábbi interjúban arról fejti ki a véleményét, hogyan hatnak a vitorlázást érintő változások a sportra, annak megítélésére.
Mindig fiatal fickóként gondoltam magamra, de most, hogy közeledik az ötvenedik születésnapom, a lányom pedig már 420-asban versenyez, kezdek rájönni, hogy oda az ifjúságom. Még a nyolcvanas években ismerkedtem meg a sporttal, akkoriban a hajók fából, a vitorlák dakronból készültek, a nagyobb regattákon pedig naponta egy - jó hosszú - futamot bonyolítottak. Az olimpiai versenyzésben tiltott volt a szponzoráció, és a kompasz jelentette a technika csúcsát a kishajózásban. Visszatekintve mondhatjuk, hogy szörnyen primitív körülmények között zajlottak a dolgok, de nem szabad elfelejteni, hogy több hajóosztályban is száz fölött volt az indulók száma, az Admiral's Cup, a SORC (Solo Offshore Racing Club) és a Kenwood Cup csúcsra jártak. A Whitbread Race-en, 1981-ben huszonkilenc(!) egység indult, Ausztráliában roham tempóban fejlődtek a 18 lábas szkiffek, átélhettük a valaha volt két legjobb America's Cup-ot (Newport - 1983, Fremantle - 1987).
Lehet, hogy technikailag óriásit fejlődtünk, de a részvételi számok drasztikus csökkenésével muszáj lesz kezdeni valamit! Hogy mik voltak az elmúlt 40 év legnagyobb hatású változásai? Itt az én tízes listám:
1. Új anyagok
A titánium, Dyneema, kevlár, mylar, karbon, epoxi és persze az új tervezési metódusok használatával hajók, rudazatok és vitorlák drasztikus változásokat idéztek elő. Ha egy fejlesztés bevált, könnyebbé, masszívabbá, erősebbé vagy gyorsabbá tette a vitorlásokat. Ma már teljesen elfogadott, hogy a látszólagos szélre vitorlázunk, és hamarosan a foil-os technológiával is így lesz. A szuperjachtok egyre csak nőnek, sorra dőlnek meg mindenféle rekordok. Különleges volt végigélni ezt a korszakot, amelynek végére még valami nőtt az egekig: a költség.
2. A gyártói one-design felemelkedése
Ahogy az új építési metódusok teret nyertek, és elszaporodtak a one-design osztályok, a nagy gyártók erőfölénye jelentőssé vált a kishajós és kis tőkesúlyos hajók között. Laser, Topper RS Sailboats, Ovington, J/Boats, Melges - a gyártók befolyása hatalmas. Függünk tőlük, jobban, mint valaha, mert már nem csak a hajókat építik meg nekünk, de osztályokat és regattákat támogatnak.
3. A lebonyolítási formák
Szerintem kevesen sírják vissza a régi, elképesztően hosszú olimpiai háromszög- és virsli pályákat. Sőt, úgy sejtem, az olimpikonok jó része a semmire sem jó éremfutam intézményét is a kukába dobná, ha megtehetné. Annak idején még az Olimpián is teljesen hétköznapi volt napi egy darab, két órás futam, aminek a rajtvonalán száz hajó sorakozott fel, ehhez képest ma simán lenyomnak hármat-négyet, igaz azok jellemzően 30-40 percesek. Mivel egyszerre csak kevés hajó lehet a pályán, szükségessé váltak a selejtezők, ezüst és arany csoportok, majd az egész végén ott az éremfutam. Ez kényszerpályára tolja a rendezőket, akik igyekeznek tartani a tervezett menetrendet, és jellemzően inkább kevesebb, mint több futamot rajtoltatnak el. Ennek a négy évtizednek két nagy találmánya volt: a külső- és belső körös trapéz pálya, amin két mezőny vitorlázhat, egymás zavarása nélkül, valamint a szél alatti kapu, ami egyben tartja a mezőnyt. Lehet, hogy a mezőnyversenyeknél is alkalmazni kellene a csapatversenyeknél már bevált formulát, hogy tudniillik a versenyzők a futam során soha nem veszik ugyanazt a bóját kétszer. Így pár percenként elrajtolhat a soron következő társaság, aminek következtében egy nap simán lemehet akár száz futam.
4. A versenyvezetők
Feladatuk igen komplexszé vált, a lebonyolítási forma nem enged pihenést: lerakni három bóját, ellőni a rajtot, aztán várni két órát a mezőnyre - ez már a múlt. Kell egy jól (és egész nap működő) csapat, hogy elbírjon az akár nyolc-tíz rajttal, meg az egy pályán versenyző, akár két-három osztállyal. Muszáj egyenletes teljesítményt nyújtani, minimálisra szorítani a hibalehetőségeket, mert az edzők és sportolók nagyítóval keresik annak lehetőségét, hol lehet jogorvoslattal csökkenteni a pontok számát. Egy bajnoksághoz szükség van 16 önkéntesre (plusz a vízi bírók és a zsűri), hogy legyen, aki telepíti a rajt- és célbóját, no meg kirakja a pályát. 2019-ben az ifjúsági osztályok brit bajnokságán, a 49er-, 49er FX- és Nacra Európa-bajnokságokon a RYA stábkán felül 140(!) önkéntest foglalkoztattunk. Aki persze elvárják - jogosan - a kosztot és kvártélyt. Sokszor egy verseny költségvetésének a fele elmegy az önkéntesekre, a rendezés összetettsége egyre többe kerül. A nagy regatták még többe fájnak, a klubok jelentős része számára megfizethetetlenek. Nem is állnak sorba a pályázók a World Sailing presztízs eseményeiért vagy az Ifjúsági Világbajnokságért.
5. Professzionalizmus
A versenyzők rájöttek, hogy a győzelem érdekében teljesen el kell kötelezniük magukat a sportnak, míg a nyolcvanas években még részmunkaidős állást vállaltak, hogy legyen miből finanszírozni a "hobbijukat". Csak ott lehetett kizárólag a vitorlázásra fókuszálni, ahol a hadsereg támogatta a dolgot. Ma egy olimpikon teljes állásban ezzel foglalkozik, és még egy Optimistes fiatalnak is heti öt napot kell vízen töltenie, ha eredményes akar lenni. Az állami közreműködés, az elit sportprogramok, a mecenatúra és a szponzorok mindezt fedezik olimpiai szinten, de tény, hogy a tanulságok és modellek lassan lentebb szivárognak. A kisebb, tőkesúlyos hajók világában egy magánszemély lerövidítheti a sikerhez vezető utat, ha profikat bérel fel, de ez önmagában már nem elég, ott is szükség van edzésre. A "fekete lovak" győzelme egyre ritkább, mert a mezőnyök elejében vitorlázók a profi vagy ahhoz hasonló hozzáállással elszakadtak a többiektől.
6. Edzők
Negyven éve még olimpiai szinten is ritkák voltak, mint a fehér holló - a nemzeti válogatottakat rendszerint egy vezette. Ma legfeljebb két-három hajó jut egy edzőre, ez a Trofeo Princesa Sophia regattán idén körülbelül négyszáz gumimotorost jelentett (1200 versenyző), Weymouth-ban (Volvo 49er, Nacra és FX Európa-bajnokság) százat (a 220 egységre). Kétségtelen, hogy ez megélhetést jelent kiöregedett olimpikonok számára (is), de a versenyzők és szövetségek vállára súlyos anyagi teherként nehezedik. Jó hír, hogy a regatták rendezői számára ez megtakarítást hoz: a döbbenetes mennyiségű edzőmotorost be lehet írni biztosító hajónak. Az igazán látványos (és kissé talán veszélyes) osztályok versenyei enélkül életképtelenek volnának. Ifjúsági szinten hasonló a helyzet: tíz hajónként kell egy kísérő - ez a szülői- és privát edzői motorosok nélkül nem jönne össze.
7. A klubok
Komoly mennyiségi ugrás volt Nagy-Britanniában a hatvanas-hetvenes években a kishajós piacon, aztán a klubversenyek még a nyolcvanas években is nagy népszerűségnek örvendtek. Nevelő egyesületem kicsi, szárazföldi klub volt, de még ott is rendszeresen összejött száz hajó. Gyors ugrás az időben: ma a klubok jó része küszködik. Ennek egyik oka, hogy a struktúrák nem igazán változtak, miközben új és régi sportágak - kite, falmászás, kerékpár, SUP, gördeszka - komoly konkurenciát jelentenek. Ha ez nem lenne elég, ott vannak a társadalmi változások is: hosszabb munkaidő, vasárnap is nyitva tartó boltok, családi szerepek változása, egyszerűbb külföldre utazás, közösségi média.
8. A szólózók
Nehéz épkézláb legénységet vagy kormányost találni, az egyszemélyes dingik pedig nagyban megkönnyítik a vízre jutást. Kisebb karbantartási igény, kevesebb macera, alacsonyabb fenntartási költség - nincs itt semmi meglepetés. Az én generációm még úgy tanult vitorlázni, hogy felnőtteknek vagy nagyobb srácoknak mancsaftolt, ehhez képest ma ifjúsági programokon vesznek részt a fiatalok, ami túl sokszor jelent egyszemélyes kishajót. Emiatt inkább edzésben van részük, és nem a gyakorláson keresztül tanulnak. Nem állítom, hogy az ifjúsági programok rosszak lennének, de óvatosan kell velük bánni, amikor eljön a versenyzés ideje, mert egyik gyerek sem akar heti hét napot iskolába járni. A szólóvitorlázásnak megvannak az előnyei, de nem ad közösségi élményt a fiataloknak, nem tud mit kezdeni azokkal, akik nem akarnak kormányozni, a lányok kevésbé szeretik, és később még ifjúsági szinten is elképesztő fizikai megterhelést jelent az élmezőnyben maradni. Meggyőződésem, hogy ha túlerőltetjük, az hosszú távon csökkenést hoz a versenyeken indulók számában.
9. A média
Nyomkövetők, animációk, drónok, sportkamerák - mind hatással voltak arra, ahogy a sportág kifelé kommunikál. Sajnos van egy dolog, ami nem változott: továbbra sincs garancia arra, hogy egy verseny elindul a tervezett időben. Enélkül pedig lőttek a televíziós közvetíthetőségnek. Az internet persze megoldást jelenthet, hiszen azon keresztül bármikor (akár utólag) is megnézhető egy esemény, de ahhoz, hogy szélesebb közönséget tudjunk megszólítani, szükség van emberi történetekre, érdekes karakterekre, nemzeti büszkeségre és némi politikai ármányra.
10. A csúcskategória elszakadása a tömegektől
A legtöbb sportban ugyanazon stílusban és elvek mentén versenyeznek az élmenők és a tömegek. A vitorlázásban ez - hála olyan regattáknak, mint az utóbbi évek America's Cup-ja, a SailGP vagy a GC32-es sorozat - nincs így. Mintha ezek az emberek egy másik sportot űznének: a hajók repülnek, és az, amit ezek a srácok versenyzésnek hívnak, fényévekre van attól, ami a klubokban zajlik. Azt az érzést keltik az emberben, hogy a konditeremben legalább annyi időt kell tölteni, mint a vízen. Nem vitatom, hogy ezek az új dolgok technikailag lenyűgözők, de ahhoz képest, hogy mennyi pénzt öltek beléjük, még mindig nem érdekelnek túl széles közönséget. Általánosságban kijelenthető, hogy minél gyorsabbak a hajók, annál kevésbé érdekes a taktika. Ha az emberek nem találnak kapcsolódási pontokat a vitorlázókkal vagy a hajókkal, nem fogja őket érdekelni az egész cirkusz.
Merre tovább?
Nagyon más a világ, mint negyven éve. A vitorlázás egyre élesedő küzdelmet vív az emberek idejéért és pénzéért. Úgy érzem, nem nagyon működnek olyan szlogenek, mint hogy a vitorlázás technikai, gyors, fizikai kihívást jelentő és elit sport. Szükség van a csúcsesemények jelentette vonzerőre és a hősökre, ugyanakkor muszáj elgondolkodnunk azon, hogyan viszonyul a vitorlázáshoz az átlagos vitorlázó.
Mit mutat kifelé a vitorlázás, mint termék? Mit jelent vitorlázónak lenni? Mi vonzó benne a külső szemlélő számára? Bőven vannak olyan erényei, amik szimpatikussá tehetik: minden életkorban űzhető, közösségi élményt ad, mentális és fizikai kihívást jelent, egészséges, fenntartható, elérhető - hogy csak párat mondjak. A kluboknak a helyi közösségek részévé kell válnia, keblére ölelnie azokat a családokat, ahol a szülők látják, milyen pozitívumokat hozhat gyermekük életébe a vitorlázás. Elvégre ki ne akarná, hogy csemetéje új barátokat szerezzen, jól érezze magát, önállóságot, versenyszellemet, csapatmunkát kreativitást tanuljon, önbizalomra, bátorságra tegyen szert? Ezek közül a gyerekek közül néhányan lehetnek elég elszántak ahhoz, hogy olimpikon váljon belőlük, de ahhoz, hogy a sportág fennmaradjon, szükségünk van rengeteg olyan figurára, aki egyszerűen csak résztvevővé válik: klubtaggá válik, versenyez, túrázik, önkénteskedik.
Ám legfontosabb dolgunk - túl a fentieken -, hogy megfizethetővé tegyük a vitorlázást, mint sportot. Anélkül ugyanis marad egy kevesek számára elérhető valami, és lőttek a növekedésnek.
fotók: sailweb.co.uk; smh.com.au; sailingscuttlebutt.com; 470.org; westcoastsailing.net; arabellalifestyle.com; bostonsailingcenter.com
forrás: sailingscuttlebutt.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.