Vannak vitorlázó nők. De van-e női vitorlázás?
2022.11.11. 12:33
A "női vitorlázás" komoly hívószó és szlogen lett az utóbbi években. De vajon létezik-e, mint fogalom, illetve, mint hétköznapi gyakorlat?
A magunk részéről sokkal inkább hiszünk abban, hogy "vitorlázók" vannak, akik történetesen nők vagy férfiak. Biológiai eltérőségükből fakadóan bizonyos területeken igazságosan összemérhető a teljesítményük, bizonyos területeken nem. A vitorlázás egyes ágaiban történetesen igen, és ahol ez így van, ott értetlenül állunk azon kezdeményezések előtt, amelyek bármelyik nemet a másik elé helyezik, vagy erőből rakják be egy pozícióba. Utóbbi bennünk sokkal inkább kelti azt az érzést, hogy kirakattevékenységről van szó, semmint a nemek közötti egyenlőséget demonstráló tettről.
Véleménycikk következik Írországból. Méghozzá olyan, amelyikkel nagyrészt egyetértünk. És bár hosszú történeti visszatekintéssel kezdődik, hidd el, megéri elolvasni.
*idézet kezdete*
Bárki, aki rendelkezik alapvető ismeretekkel az írországi vitorlázás fejlődéséről - különösen 1890-től kezdődően -, tisztában van azzal, hogy a női vitorlázók hosszú ideig aktív szerepet játszottak a vitorlássportban ebben az országban. Hiszen hogyan is lehetne ez másképp ott, ahol Granuaile is született? Igaz, a vitorlázás legtöbb ősi szervezete a tagsági követelmények és az általános adminisztráció tekintetében néha teljesen férfi dominanciájúnak tűnt. Ennek ellenére a sportág előremutatóbb ágazataiban biztosították a nők számára a legalább egyenrangú szerepet, még akkor is, ha a férfi oldalon sokan szerették azt hinni, hogy az ő nemük - és különösen ők maguk - a világegyetem mindenható központjai.
Mégis, ahogy Hal Sisk vitorlástörténész rámutatott, a 19. század második felében a Dublini-öböl volt a jachtversenyzés fejlődésének bölcsője. A versenyszabályok megfelelő kodifikációja, amely végül globális elfogadottságot ért el, és a one-design versenyek kifejlesztése (amely ma már sportunk oly nyilvánvalóan fontos részének tűnik) is az akkori Kingstown kikötőjéből indult ki, az 1880-as évektől kezdve.
Az akkori fejlődésből az 1887-ben alapított Dublin Bay Water Wags nevű társaság vállalt oroszlánrészt. Eredetileg egy spinakkeres, 13 láb hosszú, nyitott, klinker palánkozású dingivel kezdték, de 1900-ban átálltak egy robusztusabb, 14 láb hosszú, szintén klinkeres hajóra, amely még ma is vitorlázik, és a 2022-es aktív számok Mandy Chambers újonnan épített hajójával átlépték az 50-est.
Az, hogy ezt a mérföldkőnek számító számot egy női tulajdonos-szkipper érte el, egyáltalán nem vetett különösebb hullámokat, lévén ez megfelel az osztály ethoszának, amelyet az a tény határoz meg, hogy az "új" hajót még 1900-ban Maimie Doyle, a Dun Laoghaire-i hajóépítő James Doyle lánya tervezte. A hölgy rendkívül tehetséges volt, és legnagyobb alkotása, az 1905-ös 52 lábas Granuaile még ma is Tasmániában hajózik.
De a Dublini-öböl vitorlás életének és friss gondolkodásának szerencsétlenségére, Maimie Doyle az 1900-as évek elején megházasodott, és Galwaybe költözött. Ám addig is, 1890 tájától kezdve tizenöt éven át a Doyle-udvarban lévő kezdetleges "irodája" központja volt a tengerhez kapcsolódó témákról és sok más, a korszakban felmerülő kérdésről szóló vitáknak. Bizonyos Richardson őrnaggyal folytatott heti rögtönzött vitái a legjobb szórakozást jelentették a városban. Így kétszeresen is ironikus volt, hogy a lelkesen nacionalista Maimie Doyle gondoskodott a papírmunka nagy részéről, amikor apja 1903-ban megépítette a Dublin Bay 25 Fodhla nevű hajót az alkirály, Lord Dudley számára. De az üzlet az üzlet, és egyébként is, ahogy Vincent Delany vitorlástörténész felidézte, az 1900-as évek eleje a Water Wag bővítésének hiperaktív időszaka volt, és Maimie Doyle igyekezett sikeresen ösztönözni a nők minél aktívabb részvételét.
Ez 122 évvel ezelőtt volt, és ez a hozzáállás azóta is csendben, de nagyon határozottan áthatja az ír vitorlázás nagy részét. Ezért a vitorlázás bizonyos, a női részvétellel kapcsolatos közelmúltbeli nemzeti fejleményei őszintén szólva zavarba ejtőek bárki számára, aki a legcsekélyebb ismeretekkel is rendelkezik sportágunk mindennapi történelméről.
Úgy tűnik tehát, hogy a mai írországi tengerészlelkületű nők nagyon rosszul járnak. Valamiféle alsóbbrendű fajként kezelik őket, akiknek eszük ágában sincs hajó közelébe menni különböző jószándékú kezdeményezések támogatása nélkül, amelyek közül a látszólag jól felszerelt és kétségkívül jó szándékú Women-on-Water mozgalom a legszembetűnőbb.
Mégis úgy tűnik, hogy ez a mozgalom azon a feltevésen alapul, hogy a vitorlázó nők, vagy a vitorlázni vágyó nők érzékeny virágok, akiket minden lehetséges módon ápolni, kényeztetni és bátorítani kell ahhoz, hogy hajóra szálljanak. A létezése azt sugallja, hogy az a sok írországi női vitorlázó, akik már évtizedek óta a saját képességeik alapján a csúcsra jutottak, valamiféle csodabogarak.
Ha egy pillanatra félretesszük az elképzelt nemi követelményeket, ez egy teljesen téves megközelítés egy olyan sportág esetében, mint a vitorlázás, mivel ez mindenkit érint - legyen az férfi vagy nő. A vitorlázás során ugyanis megtapasztalhatók olyan megterhelő és néha veszélyes helyzetek, amelyek a mindennapi tevékenység részét képezik a vízen. Így amikor a vitorlázás népszerűsítésére szeretnénk ösztönözni az embereket, kétféleképpen kell szemlélnünk a dolgot.
Újoncok a vitorlázásban
Ha van bennük valódi szikra, akkor bátorítsuk őket. De mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy a potenciális vitorlázók ugyanolyan igényesek, mint azok az emberek, akik minden kihívást jelentő helyzetben találékonyak, és hajlamosak arra is, hogy ugyanúgy kíváncsiak legyenek, mit tehetnek a vitorlázásért, mint arra, hogy mit tehet értük a vitorlázás.
Más szóval: mit hoznak a buliba? A vitorlázás - különösen Írországban - már régóta befogadó hely a női résztvevők számára, feltéve, hogy ugyanúgy hozzájárulók, mint fogyasztók. És bár néhány régebbi, téglából épült klubházzal rendelkező szervezet meglehetősen ostoba hozzáállást tanúsított a nemek kérdéséhez, az írországi felvilágosultabb és befolyásosabb vitorlásszervezetek már nagyon régóta kifejezetten nemek nélküliek.
Ezért volt szinte kínos idén, amikor a Dublin Bay Water Wags beleegyezett abba, hogy az egyik versenynapjukat Women-on-Water rendezvénnyé tegyék, mivel gyakorlatilag minden Water Wag verseny már most is női vízi esemény. Csak ők nem csinálnak belőle ügyet, hiszen ez számukra teljesen normális.
És bár a viktoriánus korszakban volt egyfajta primitívség a Water Wags "női vitorlázókkal" kapcsolatban - ahogy azt az új magazin, a Yachting World 1894-ben enyhén kihasználta -, a tény az, hogy a női kormányosok évek óta nyernek versenyeket a Water Wags-ben.
Hasonlóképpen, az 1929-ben alapított Irish Cruising Club szabályzatában egyáltalán nem szerepelt, hogy a klub tagságában és minden tevékenységében a nőket és a férfiakat bármilyen szempontból is másképp kezelnék. Az egyre nagyobb presztízsű, a sikeres hajózásért járó első számú trófeát, az 1931-ben felavatott Faulkner Kupát 1934-ben a corki East Ferry-i Elizabeth Crimmins, 1939-ben Daphne French, és azóta más női tagok is elnyerték, például a dungarvan-i Maire Breathnath, aki 2004-ben a Faulkner Kupát egy Horn-fok kerülésért kapta. És ő, ahogy kap, úgy ad is: napjainkban ő az Irish Cruising Club Annual szerkesztője, vagyis gondozója annak a gyűjteménynek, amely elbeszéléseken és hasznos információkon keresztül viszi előre a vitorlázás e kulcsfontosságú elemét.
A közelmúltban a klubversenyek elterjedése és az, hogy a legénységet az utolsó pillanatban helyben lehet összeállítani, azt jelentette - legalábbis az én tapasztalatom szerint -, hogy inkább hajókkal, mint kormányosokkal versenyzünk. Bő harminc évnyi aktív klubversenyzés során előfordult, hogy olyan hajó vert meg bennünket, amelyet egy nő kormányzott. De ez olyan gyakran megtörtént, hogy nem gondoltunk rá, hiszen nem volt nagy ügy.
Hogy tényekkel támasszam alá a fentieket, elkezdtem összeállítani egy listát azokról a női vitorlázó kormányosokról és taktikusokról, akik az évek során keményen megverték a hajóinkat a különböző versenyeken. De amikor a listán már szerepelt egy tucat név, és még nagyon messze volt a vége, rájöttem, hogy ez egy értelmetlen és lekezelő gyakorlat, olyan, mint a Women on Water lobbi önsajnáló szólamai.
A nagyobb képet tekintve, ha nem lennének női vitorlázók, Írországot már két évtizede nem tekinthetnénk komoly esélyesnek az olimpiai vitorlázásban. És ez a tendencia folytatódik. De mivel rendkívül egészségtelen hajlamunk van arra, hogy minden reményünket néhány új és feltörekvő tehetségbe - legyen az férfi vagy nő - helyezzük, egyszerűen nem említem itt meg azokat a fiatal sztárokat, akik már eddig is nagyszerű dolgokat tettek a vízen, és az előttünk álló évben még sokkal többet tehetnek. Eközben a női vitorlázást mindenféle mesterséges kezdeményezések próbálják ösztönözni.
A saját klubomban vannak hajók, amelyeket sikeres női vitorlázók kormányoznak, és amelyek legénységét férfiak vagy nők (esetleg vegyesen) alkotják. Akad néhány sikeres férfi kormányosunk, akik teljesen elveszettek lennének, ha nem kizárólag nők lennének a legénységükben. De az ötlet, hogy egy önkényesen meghatározott nemek közötti egyensúlyt érjünk el annak érdekében, hogy a klubunk kvalifikáljon valamilyen kézzelfogható jutalomra, őszintén szólva kínos. Ez egy abszurd helyzet. Ha figyelembe vesszük Annalise Murphy 2016-os olimpiai ezüstérmes sikerét és édesanyja, Cathy Mac Aleavey 1988-as olimpiai részvételét, és ehhez hozzávesszük Aoife Hopkins és Eve McMahon, Laura Dillon és mások eredményeit, nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy a Women-on-Water finanszírozását teljesen át kellene csoportosítani.
Bizonyára itt az ideje, hogy legyen egy külső forrásból finanszírozott "Férfiak a vízen" kezdeményezés, segítve ennek a kevésbé kompetens és érzékeny nemnek a tagjait abban, hogy a felszínen maradjanak. És biztosak lehetünk benne, hogy lelkesen részt vesznek majd benne, de csak akkor, ha a feleségük vagy a barátnőjük erre biztatja őket.
*idézet vége*
(innen)
De hogy ne csak Írországról és a távoli múltról beszéljünk, elevenítsük fel az America's Cup első (és eddig egyetlen) tisztán női csapatának történetét! Az ötlet Bill Koch (az 1992-ben győztes csapat kapitánya) milliomos üzletember fejéből pattant ki. Abban a reményben, hogy felkeltse az egyre érdektelenebb amerikai közönség figyelmét, Koch több mint 650 jelentkezőből állította össze 23 tagú csapatát (16 vitorlázott a verseny alatt). Az utolsó kör szigorú, kéthetes próbáján részt vevő nők között veterán vitorlázók, világklasszis evezősök és súlyemelők is voltak. Egyharmaduk házas volt, néhányuk már gyermeket is szült. Ann Nelson, a csapat navigátora és legalább 50 vitorlázó cím nyertese így jellemezte helyzetüket a riporterek előtt: "Fogadok, hogy férfi ellenfeleink egyike sem aggódik a mosás miatt, vagy hogy van-e tej a hűtőben, pelenka a szekrényben".
A női csapat hat hónappal korábban kezdte meg szigorú edzésprogramját, mint a férfiak, egy korábbi San Diego Padres-edző irányításával, aki egyike volt a mintegy 90, a nők formába hozására felfogadott, magasan kvalifikált edzőnek. A nők napi 13 órán át tartó edzésekkel (reggeli aerobik és súlyemelés; intenzív manővertréningek, esti stratégiai megbeszélések) készültek a Védők selejtezőjére (Defense Trials), a januártól áprilisig tartó, körmérkőzéses versenysorozatra. A győztes ezután mérkőzött meg a külföldi kihívóval. A két másik amerikai szindikátus, amely a kupa megvédésének esélyéért versengett:
- a Stars & Stripes, amelyet a világhírű vitorlázó, háromszoros Kupa-győztes Dennis Conner vezetett
- a PACT '95, egy nagymenő csapat, amelynek kapitánya az olimpiai aranyérmes Kevin Mahaney volt.
A nők hol jóindulatú, hol kevésbé jóindulatú szurkálódásokat szenvedtek el az ellenfelek részéről. Aztán jött a hidegzuhany: januári első figyelemre méltó fellépésükön az America3 egy perc kilenc másodperccel legyőzte a nagy hírnévnek örvendő Stars & Stripes-t, Connerrel a kormánynál. Bár Conner volt a favorit, a rajt előtti manőverezés során elkövetett egy döntő hibát, és közvetlenül a rajt után büntetőfordulót kellett végrehajtania. A helyzetet kihasználva a nők átvették a vezetést, és meg is tartottak azt - győzelem hatalmas önbizalomnövelő volt. Ezután a "lányok" egészen márciusig versenyben maradtak, de akkor számos probléma sújtotta őket. Az addigra 3 éves America3-mal kapcsolatos nehézségek miatt váltaniuk kellett, és annak ellenére, hogy az új Mighty Mary-t is bevetették, zsinórban hat futamot veszítettek. A hónap közepére, abban a reményben, hogy a küszöbön álló elődöntőben elkerülhetik a kiesést, Koch megszegte ígéretét, hogy a kizárólag nőkből álló csapatnál marad, és egy férfit vett fel, David Dellenbaugh-t, aki Koch 1992-es csapatának taktikusa volt. Jennifer Isler taktikus le volt törve a csere miatt, bár Koch, akit hitetlenkedő riporterek és dühös szponzorok bombáztak, a csapat több női tagjának kérésére hozta meg a döntést, akiknek a győzni akarása nyilvánvalóan háttérbe szorította a nők ügyének előmozdítása iránti vágyukat.
Dellenbaugh erőfeszítései és a körverseny hibátlan 10. futama ellenére az álom véget ért. A nők végül a Stars & Stripes elleni döntő futamban veszítették el a lehetőséget. Az első öt szakasz alapján úgy tűnt, hogy a nők könnyű győzelmet aratnak, ám az utolsó szakasz elején, a tetemes előny birtokában a Mighty Mary kiengedte a szoros őrizetből ellenfelét. Conner lépett, és a Stars & Stripes 52 másodperccel előbb ért célba.
A májusban rendezett Döntőben az America's Cupot végül az új-zélandi csapat nyerte, amelynek hajóját Russell Coutts kormányozta.
Bill Koch továbbra is biztos volt abban, hogy a nőknek megvan a győzelemhez szükséges tudásuk, és így nyilatkozott az újságíróknak: "Egy olyan topcsapatunk van, amely bárkivel felveheti a versenyt..... legközelebb, ha egy tisztán női csapat vitorlázik a verseny élmezőnyében, akkor a végsőkig eljuthatnak. Ez a csapat ezt jelentette a sportágnak".
Az America's Cup-on annak 1851-es kezdete óta egyébként csak néhány nő vitorlázott. Hope Goddard Iselin 1895-ben, 1899-ben és 1903-ban, míg 1934-ben a brit Phyllis Brodie Gordon Sopwith tartotta a stopperórát férjének, T.O.M. Sopwithnak. Abban az évben legyőzte őket Harold S. Vanderbilt, aki szintén feleségével, Gertie Vanderbilttel vitorlázott. Azóta a nők csak póttagok voltak, de soha nem vettek részt az America's Cup döntő sorozatában.
A következő Kupa kiírásában megjelent az "ifjúsági" és a "női" kategória is, mindkét csoport AC40-es hajókkal versenyez majd, amivel két gond van:
- erre csak azután kerül sor, hogy a "férfiak" jól leharcolták a gépeket edzésen
- az AC40-es az nem AC75-ös, a "női", "ifjúsági" vagy bármilyen más előtaggal ellátott America's Cup a "majdnem az, de nem az" minősített esete.
Érdekelnek további témák is, melyekből esetleg nem írunk cikket? Kövess bennünket Facebook-on, akadnak finomságok, amiket csak ott jelenítünk meg!
fotók: twittercom, afloat.ie, yachtsandyachting.com, marineindustrynews.co.uk, boatinternational.com
Szerző: isail
1 komment
Címkék: vitorlázás Russell Coutts Írország Dennis Conner Stars & Stripes Americas Cup Bill Koch America3 Mighty Mary David Dellenbaugh Water Wags
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gigabursch 2022.11.11. 19:32:50
Egyébként igen, a vitorlázás néhány méregdrága sporttal együtt (lovaglás, autósport, stb) abszolút uniszex történet lehetne.