Vers mindenkinek

2013.04.11. 11:48

 Legalább egyszer az évben adjunk a kultúrának! Tavaly ezek voltak, tavalyelőtt pedig ezek. Idén Ady Endre és Arthur Rimbaud kapcsol ki minket néhány percre.

          

Ady Endre: Hajó a ködben

Ködben ül a Tátra orma,
Ködben a paloták tornya
És itt és ott, néha-néha
Lobban egy picike fény
És megfeszül a vitorla.

Magyar tenger ez a tenger,
Vésszel, köddel, gyötrelemmel
Szeljük árját néhány százan:
Jaj, vajjon mi lesz velünk?
Nincsen itt part, nincsen ember.

És hajózunk, szállunk, szállunk,
Sohase lesz megállásunk:
Egy köd-ország Magyarország
S hogyha Új jön, újra köd,
Köd előttünk, köd utánunk.

Valamikor ki kell kötni,
Valaminek kell már jönni,
Valahára mutassuk meg:
Ágyúk vannak a hajón
S az ágyúk tudnak dörögni.

 

Arthur Rimbaud: A részeg hajó


 Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral,
 a vontatók sora egyszerre elmaradt
 versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
 festett karókra vert, meztelen húsukat.

 Nem gondoltam velük - s azzal se, tág ölemben
 angol gyapot pihen vagy belga búza ring,
 a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben
 vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.

 S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán
 robogtam siketen, mint gyermekagy, tova !
 az omlóföldű félszigetek partja táján
 győzelmesebb vihar nem tombolt még soha !

 A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,
 kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt
 az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen,
 nem bántam már a part hunyorgó fényeit.

 Mint gyermekajkon a borízü alma húsa,
 a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,
 a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa,
 s hab mosta kék borok és hányások nyomát.

 S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő
 és csillagringató tenger dalaiban,
 a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő
 és mámoros tetem bús sajkaként suhan;

 s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban
 a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,
 izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban
 erjesztve a fanyar és vérszin vágyakat.
 Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,
 tölcsért és áramot, mind láttam, és az est
 árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal -
 s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.

 Néztem már süllyedő, borzongó titku napba
 s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,
 mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba
 antik tragédiák merev s zord hőseként.

 Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,
 a tengerszemein csók volt az éjsetét,
 kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt,
 s hallottam sárga és kék foszfor énekét.

 És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam
 a kergült csordaként torló hab taraján,
 nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant
 talpával tiprat-e a hörgőóceán?

 Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat,
 láttam párduc-szemű, virágos testeket
 s a horizont alatt kék habban méla nyájat,
 s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.

 És mocsár fortyogott, és óriási varsán
 rohadt a sás között leviatáni hal,
 szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány
 örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.

 Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna
 öblök rémroncsait láttam s a hajnali
 parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,
 a görbe, mélyszagú fákról lehullani.

 S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám
 a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.
 Virágos habverés áldotta bús utam már,
 s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.

 S a tenger - pólusok gyötörték s únt világok -
 míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett,
 özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot,
 s asszonyként tűrtem én, térdelve, reszketeg.

 S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem
 a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt.
 S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten
 rossz láncaim között aludni mélyre szállt...

 Bitang bordáimat a rongy hinár alázta,
 s madártalan terek üréig vert az ár,
 vizektől részegült roncsom ki nem halássza
 se fürge monitor, se lassú bárka már.

 Szállottam szabadon, ibolyafényü ködbe,
 s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat,
 és most a nap-moha és azúr nyála föd be
 költőknek ritka és zamatos jófalat.

 S villamos-rája-rajt sodortam, és tolongott
 setét csikóhal is a balog tat megett,
 vad júliusi fény és izzó lángdorongok
 verték tölcsérbe fönn a sűrü-kék eget.

 Kit Behemót buja s hars poklához az orkán
 borzongató dühe ötven mérföldre vitt,
 én, örök bujdosó a kék ég horizontján,
 sajnálom Európa kivénhedt földjeit.
 Láttam sziget-csodát ! Csillagzó szemhatárral !
 Fölötte meghasadt, mámoros menny terült!
 Jaj, ott bújtál-e meg, alvó aranymadár-raj
 az éjek mélyein, jövendő szent Derű?

 Igaz, sírtam sokat. Úgy elgyötört a hajnal,
 s minden hold szörnyü volt és minden nap sivár,
 és részeggé tömött a kéj keserve. Jaj, jaj,
 csak szétrepedni már! Csak elsüllyedni már!

 Ha vágynám vízre még az únt Európában,
 hűs tócsa volna az, setét és pici tó,
 hol bús fiúcska ül az alkony illatában,
 s pillangóként libeg egy csöpp papírhajó...

 Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger,
 kalmárként szállhat-e gyapottal révbe még?
 Nem, nem ! S a lobogók és lámpák dölyfe sem kell,
 nem állom már a mord hidak nehéz szemét...
   

 

Kardos László fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://isail.blog.hu/api/trackback/id/tr95216515

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.